Kulcsszavunk a „nem”

Mindenre ezt mondja a gyerek ilyenkor. Úgy másfél éves korában üti fel a fejét ez a jelenség, majd jellemzően két-két és fél éves korában éri el a csúcspontját, és meglepően sokáig tart. Biztos, hogy tovább, mint szeretnéd. A lecsengése lassú és fokozatos. Négy éves korra már számíthatsz rá, hogy sokkal könnyebb a helyzet.

Ezt a két éves kor körüli időszakot hívják klasszikusan dackorszaknak, de én másként szeretem hívni. Ha megérted, hogy a gyerek miért folytatja ezt az ádáz gerillaharcot, talán te is másként fogod hívni a „dackorszakot” és a „hisztit”.

Az egység időszaka

Miért kell mindenre nemet mondani?! Ahhoz, hogy ezt megértsük, menjünk vissza a babakorba, és gondolunk bele, hogy hogyan látja a világot a baba a születése után.

Nos, a baba a születése után tulajdonképpen nem látja a világot. Azaz magát nem látja. Úgy értem, ezt a kettőt nem látja két különböző dolognak. Olyannyira egynek látja önmagát és a világot, hogy azt mi szavakkal le sem tudjuk jól írni.

Nagyon szemléletesen látjuk azonban mindezt, ha megnézzük, hogy mit csinál a baba akkor, ha valami baja van. Úgy sír, mintha vége lenne világnak! Teljesen jogosan: ugyanis számára nincsen külön „én” és külön „világ”. Tehát ha neki valami baja van, akkor vége van a világnak!

Hatalmas utat kell megtennünk

…ebből az egység-létből ahhoz, hogy eljussunk az önálló, független felnőtt létig. Ennek az útnak van két rázós szakasza. Az elsőről van itt szó. Arról a korszakról, amikor ez a kis ember ráébred, hogy ő és a világ különbözik. Hogy van ő maga, és van a világ, amire ő hatni tud.

Ez tényleg így történik: a gyerek egyik nap arra ébred, hogy van benne egy új erő. Egy hatalom. A világ megváltoztatásának hatalma. Mert az, aki látja, hogy ő és a világ két külön dolog, az tud hatni a világra! És ez hatalmas öröm, lehetőség az alkotásra!

Ennek az erőnek a neve: akarat

És azzal, hogy a gyerekünkben új erő van jelen, új feladatot is kapott: meg kell tanulnia bánni ezzel az erővel. Intenzív tanulásba kezd hát, hogy megtudja, pontosan hol van a határ önmaga és a világ között. Mi vagyok én? És mi az, ami nem én vagyok? Mire tudok hatni? És mi az, ami stabil körülöttem? Ennek a tanulásnak az eszköze a sok „nem”, a sok dacolás.

Ezért hívom én ezt az időszakot az akaratfejlődési bumm időszakának. Berobban az életünkbe az akarat, és ennek a korszaknak a lényege az, hogy a gyerek fejlődik abban, hogy hogyan használja, kezelje a saját akaratát.

Azzal, hogy a gyerek azt mondja, „nem”, azt definiálja

…hogy mi az, ami nem ő maga, hanem a világ. Olyan, mintha mindenre rámutatna ezzel: ez nem én vagyok, ez nem én vagyok, ez sem én vagyok. Úgy tudja megfogni az egységlét helyett a kettősséget (én és a világ), hogy definiál mindent, ami nem ő. Amikor azt mondja, hogy nem kér, nem jön stb., az azt jelenti, hogy „te nem én vagyok”. És hát ebben igaza is van…

Amikor pedig azt mondja a homokozóban, hogy nem adja a lapátot a kisfiúnak, mert márpedig a lapát az övé, annak a lényege az, hogy a kisfiú az nem ő, a lapát pedig igen… Nos, ebben objektíven téved, de ezt most nem fogja elhinni neked. Rá fog jönni idővel a pontos határokra. Addig fölösleges bizonygatni neki az objektív valóságot, mert tényleg nem fogja elhinni, és sokkal jobban tudod őt támogatni – no, meg a te életed is könnyebb lesz – ha onnan indulsz ki, ahol ő van most. (A homokozós jelenetnek pedig így is van mindenkinek jól bírható megoldása. Ha nem látod magad előtt, hogy mi, olvasd tovább a cikkeinket a témában, és nézd meg a Hiszti online tanfolyamunkat.)

Nagy munkát végez a gyerek ebben az időben

A dacolásokkal azt is megtanulja, hogy hogyan hangolja össze az ő újdonsült erejét, az akaratát a miénkkel. Ez az összehangolás létkérdés a számára. Hiszen nagyon fontos, hogy a saját erejéről ne kelljen lemondania. Ez az az erő ugyanis az, amitől önmaga lehet majd, kiteljesedhet felnőttként. És ettől lesz egyre önállóbb már most is, hónapról hónapra.

Viszont a léte most még teljesen tőlünk függ, azaz a látszat ellenére neki e percben létfontosságú, hogy összhang és együttműködés legyen közöttünk. Ha ezt tudjuk, az nagy erő nekünk, amit ha sikerül magunkkal vinni a dacos helyzetekbe is, nyert ügyünk van. Ennek a megvalósításához sok konkrét tippet kapsz a Hiszti online tanfolyamunkban.

Ha idáig eljutottál

…akkor érted, hogy a látszólag értelmetlen dacnak mély értelme és nagy jelentősége van. Érted azt is, hogy a sztori kevésbé szól arról, amiről éppen szó van (a lapátról, a sapkáról stb.). Inkább afféle sportként, edzésként zajlik: maga a folyamat a lényeg.

És így talán egyetértünk abban is, hogy ami zajlik az nem hiszti. Nekem legalábbis ez a szó azt fejezi ki, hogy értelmetlenül problémázik az, aki hisztizik. Mivel számomra értelmes, amit ilyenkor csinál a gyerek, és nagyon fontosnak látom azt, ami történik ilyenkor, ezért nem szeretem hisztinek hívni. Sokat mondták nekem kicsi koromban, hogy „ne hisztizz!” És tisztán emlékszem, hogy én nem hisztiztem. Nekem valami bajom volt. És nagyon jól esett volna, ha ahelyett, hogy „ne hisztizz”, megértést és együttérzést kaptam volna! Így lett mániám, hogy ez bizony nem hiszti.

Már azt is értjük, hogy hiába néz ki úgy, hogy a gyerek minden erejével ellenünk van, valójában ennél sokkal mélyebben munkál benne az, hogy mi összetartozunk.

Így minden a rendelkezésünkre áll, hogy végigvegyük egyrészt, hogy mit tehetünk, hogy minimalizáljuk a dacreakciók számát, másrészt hogy hogyan kezeljük a dacot, amikor benne vagyunk.