Azt mondják, hogy jól le kéne szoktatni, és kész
Azt mondják, hogy mi rontottuk el: nem jól szoktattuk a babát, ettől van minden bajunk. Megfeszülünk, hogy megfeleljünk. Próbáljuk okosan csinálni: nem fölvenni, külön rakni, nem ringatni, nem altatni, nem etetni éjszaka tápszerrel. Szívszaggató sírás a vége. Legyek okos, és szoktassam rendre? Gyengeség, ha nem ezt teszem?
A szoktatás
A szoktatás lényege: csináld a babával már az elejétől úgy, ahogy majd mindig akarod, hogy legyen! Ha rögtön külön ágyba rakod, órára eteted, nem kapkodod föl, azt szokja meg, és nem lesz gondod. Ha vele alszol, ha felveszed mindig, amikor sír, ha cumisüveggel altatod, akkor pedig nagy bajoknak nézel elébe.
A szoktatás lényege: nevelj okosan. A gyereknevelés (ebben az értelemben): tervezve, a kijelölt cél felé jutni a gyerekkel. Fegyelemmel azzá faragni, akivé szeretnénk, hogy legyen.
Babázás?
Az idősebb generációk számára a babázás nem a felnőtt világ fogalma. A gyerekek babáztak. A babázás azt jelenti, hogy kedvünkre vagyunk együtt a babával. Úgy, ahogyan itt és most a legjobb nekünk. A babának és nekem.
Ennek a felfogásnak a lényege: a baba érzi, hogy mi kell neki. Ha vele vagyok és figyelek rá, akkor előbb-utóbb én is rájövök, megérzem, hogy mi kell neki. Ha megadom neki azt, amire éppen szüksége van, akkor jól fog fejlődni. A felnőtt világba pedig egyszerűen attól fog beleilleni, hogy fölnő, belenő. Abba a felnőtt világba fog belenőni, amiben én is élek. Úgy fogunk enni, aludni és mindent csinálni, ahogyan azt mi a párommal csináljuk, kialakítjuk – ez csak érés, azaz idő kérdése.
Mi az, hogy érés?
Az érés azt jelenti, hogy a baba, a gyerek magától fejlődik. Idővel. Magától. Nem kell tanítani őt. Benne van a szoftver, fut az magától. Mi csak vele élünk, és támogatjuk a folyamatot, amíg szükség van a támogatásra. Ezt nevezzük érési folyamatnak a tanulással, a tanítással szemben.
Például mitől tanul meg a gyerek járni? Hát, nem attól, hogy mi már pár hónapos kora óta gyakorolunk vele, és egyik lábát a másik elé tesszük szorgalmasan! Erre egyáltalán nincsen szükség. Hanem azért, mert fejlődik: először forog, aztán kúszik-mászik, végül felül és feláll, majd elindul. Végigmegy a folyamaton. Anélkül, hogy mi aktívan beleszólnánk. Ugyanígy áll át a tápszerről a felnőtt evésre (végigmegy az ételekkel való ismerkedés folyamatán). A cumisüvegen elalvásról a mesével, összebújva elalvásra, majd a felnőtt módra elalvásra. A cumisüvegen megnyugvásról az öleléses megnyugvásra, majd a felnőtt módra már a szavaktól is vagy akár az egyedül megnyugvásra. És a többi ugyanígy…
Mi a különbség a szoktatás és a babázás között?
A fenti szoktatós felfogás sok élethelyzetben figyelmen kívül hagyja, hogy a baba, a gyerek nagyon másként működik, mint mi, felnőttek. Másra van szükségük a gyerekeknek. Cumisüvegre és folyó tejre a cumisüvegből, sokra, sokáig; sok kis gyakori evésre, éjszaka is; megnyugtatásra, összebújásra éjjel és nappal; altatásra, ringatásra, sok-sok figyelemre arra vonatkozóan, hogy hogy vannak éppen most; arra, hogy láb alatt lehessenek.
A társadalmunkban nagy hiány van abból a tapasztalatból, hogy a gyerekek hogyan hagyják maguk mögött szoktatás nélkül ezeket a korai életkori sajátosságokat. Mi már láttunk így fölnőni gyerekeket, nem egyet. Jelentjük: nem kell embert faragni a gyerekekből, mert emberré cseperednek maguktól. Igen, abbahagyják, elhagyják, nem így lesz. Ígérjük!
Arra hívunk, hogy nézz rá a nevelésre másként. Ne úgy gondolj rá, mint faragásra, ahol a fölösleget, a nem jót le kell vágni, csiszolni, hogy az eredmény olyan legyen, amilyennek te látni szeretnéd. Hanem gondolj rá úgy, mint egy növény gondozására: tápláld, figyeld és tanuld meg, hogy mi kell neki, és add meg neki azt. Közben vedd észre és tudd, hogy fejlődik, és hogy ki fog virágozni. Figyeld, hogy hogyan nő, hogy mikor hozza a virágát, milyen színűt, és mi terem belőle – ezt nem te határozod meg, de te segítheted kiteljesedni, és gyönyörködhetsz benne. A faragás nem segíti a kiteljesedést.
A szoktatós szemlélet szerint rossz szokás, hogy a babát
- cumisüvegen altatjuk el,
- éjszaka többször tápszerrel etetjük, hogy visszaaludjon,
- álomba ringatjuk,
- mindig felvesszük, ha sír,
- magunk mellett altatjuk.
Pedig tudományosan igazolt, hogy mindez normális babaműködés, hogy ezek jót tesznek a babának.
A szoktatós szemlélet szerint a babát meg kell tanítani, hogy:
- csak időre van tápszer
- éjjel nem eszünk
- egyedül kell elaludni,
- a saját ágyában aludni.
Pedig tudományosan igazolt, hogy mindez teljesen ellentétes a baba működésével, ezért ezek irreális elvárások vele szemben. Viszont mindezeknek eljön az ideje magától, különösebb szoktatás nélkül.
De mikor?
Ha nem látsz magad előtt példát, hogy el fog jönni ez az idő, akkor az a nehéz, hogy ezek az érési folyamatok, ha a maguk természetességében zajlanak, sokkal hosszabbak időben, mint ahogyan azt a társadalom elvárja tőlünk és a gyerekünktől. Nagyon nehéz lelkileg, amikor a körülötted élő emberek idejekorán számon kérik rajtad a mérföldköveket. Pedig csak azért teszik, mert nem ismerik ezt a folyamatot, nem tudják, hogy mi az érés természetes menete.
Hiszen látszólag mi megtanultunk elaludni háromhetesen már! És két hónaposan nyomtuk a sárgarépát. Egyévesen meg a bilibe nyomtuk. A környezetünknek nagyon fontos, hogy ezek időben történjenek meg, mert azt gondolják, hogy ha nem így van, az baj, vagy bajt jelez előre. Azt gondolják – öntudatlanul –, hogy ha a gyerek „lemarad”, akkor a kívánt mérföldkő sosem fog eljönni. Pedig nincsen lemaradva, teljesen normálisan fejlődik. Pedig el fog jönni az a mérföldkő. Csak lassabban, talán sokkal lassabban, mint gondolnánk, ha még nem láttunk ilyet. Türelem!
Az embergyerek pedig faragható
Például: meg lehet csinálni, hogy ne sírjon éjjel, ha felébred. Elég egyetlen éjszakán át következetesen sírni hagyni! Azt már kevésbé lehet megcsinálni, hogy ne ébredjen föl éjjel, de ahhoz, hogy erről tudjunk, már az infrakamerás kutatások kellenek, hiszen fölébred és csöndben van! És a stresszhormon-kutatások kellenek, hogy megtudjuk, hogy a csöndben, egyedül boldoguló gyerek erősen szorong, és ez a szorongás életre szóló nyomot hagy benne.
A faragásnak nagyon nagy ára van
Nagyon fontos dolog veszik el. Mi magunk! A személyiségünkkel, az egyéniségünkkel, a testünkkel való harmónia. A belső történéseinket figyelni, érteni, összhangba lenni vele, az nem megy. A mai napig. Az eredmény: életfeladatunkká válik az így szerzett mély sérülésekből fölépülni.
A mi gyerekeink töltsék mással az életüket! Kiteljesedetten, magabiztosan, természetesen. Ez a „babázás”, a testközeli babagondozás ígérete. A gyümölcs, ami megéri a fáradozást. (Nem mellesleg a fáradozás csak az elején tűnik többnek a babázós, mint a szoktatós úton. Valójában nem több, sőt, kevesebb. Inkább az átállás, a váltás és az ezzel járó belső munka saját magunkon az, ami több. És ami aztán busásan kamatozik…)