A második esés

…pontosabban fej beverés akkor történik, amikor még nagyon újdonság a babának, hogy a hasáról a hátára fordul.

Talán először úgy fordul meg, hogy nem is számít rá: fekszik a hasán, emeli magasra a nagy, nehéz fejét, ami egyszer csak elhúzza oldalra, a teste pedig fordul utána, és a váratlan mozdulattal a fejét is beveri. Ez persze fáj, sír is utána – meg is vigasztaljuk gyorsan, és nagyon helyesen.

De az is lehet, hogy a fej beverés nem az első fordulásnál történik, de biztos, hogy olyankor, amikor a baba még gyakorlatlan a fordulásban. Nem úgy sikerül neki a dolog, ahogyan szerette volna: nagyobb a slung, és kész a koppanás!

Hagyd esni!

De nem veszélyes ez? Nem, nem veszélyes. Sőt, ennyi fájdalom elkerülhetetlen a mozgásfejlődésben. Szükség van rá. Persze, nem könnyű látni, hogy a szívünk csücskét fájdalom éri. De fontos tudnunk, hogy a legjobb, amit tehetünk érte, ha hagyjuk esni (beverni a fejét), nem teszünk ellene, hanem utána vigasztaljuk meg, amennyire szüksége van a vigasztalásra.

Miért jó, ha esik? Miért kell, hogy fájjon?

Azért, mert így kap visszajelzést arról, hogy a mozdulat, amit tett, lehetetlen, nem működő mozdulat. Így az idegrendszer ezt a variációt elveti: aha, ha ezt csinálom, megszívom.

Nagyon célszerű dolog, hogy a mozgásfejlődés a fej tartásával kezdődik. Az első ugyanis, amit megtanulunk – pontosan ezekkel a fej beverésekkel! –, hogy ha esünk, védeni kell a fejet. Ez az ügyes esés egyik lényege! Ahhoz, hogy ez kialakuljon, fontos, hogy minden mozdulat, ami „ügyetlen”, fájdalommal járjon. Ha a baba mindig szabadon mozoghat, akkor ez így is van: minden (balul sikerült) mozdulatnak következménye van.

Így éri a babát a legkevesebb fájdalom

Mert ha mindig szabadon mozoghat, és szabadon eshet, nem lesz sok balul sikerült mozdulat! Hiszen a baba nagyon dinamikusan fejlődik! Pár alkalom elég, és kialakul a célszerű mozdulat. És ez a pár alkalom egyáltalán nem veszélyes. Pontosan azért, mert az első fej beverések akkor történnek, amikor a baba még nagyon közel van a földhöz, és még lassan mozog. Így aztán – bár ő természetesen zokon veszi a koppanást – nem éri nagy ütés, nem lesz belőle baj. És nagyon hamar megtanul vigyázni magára.

Miért baj, ha én megvédem a babát az ütéstől?

Ha te vigyázol a babára – akár csak olykor-olykor, de mégis – akkor azok a mozdulatok, amik eséshez vagy fej beveréshez kellene, hogy vezessenek, beválnak! A baba agya megtanulja, hogy ezek célszerű, jó mozdulatok. És használni fogja őket: fog úgy esni, hogy nem védi a fejét. Csakhogy közben a mozgásfejlődés tovább halad: a baba súlypontja magasabbra kerül, és a sebessége nő. Ekkor már az ügyetlen esés következménye, azaz a fájdalom sokkal nagyobb lesz. Így aztán – elsőre talán ellentmondásosnak tűnő módon – akkor éri több fájdalom a babát, és akkor kerül nagyobb veszélybe, ha védjük őt!

Ugyanis mi nem lehetünk mindig vele. A valódi biztonságot és a legkevesebb fájdalmat az adja, ha a baba megtanul vigyázni magára. Mert ő az egyetlen, aki mindig ott van, amikor elesik. Ehhez az kell, hogy mindig szabadon mozoghasson, és ezen belül szabadon is eshessen.

És ha úgy esik, mint a zsák?

Azaz úgy, hogy nem védi a fejét esés közben, és az tompítatlanul koppan a földön? Ez azt mutatja, hogy sérül(t) a szabad mozgás, azaz van/volt olyan olyan helyzet, amikor a baba nem mozoghat szabadon. Van kiút a helyzetből! Meg tud tanulni vigyázni magára a baba!

A szabad a mozgás gyógyítja magát! A feladatunk: föltérképezni az összes ilyen helyzetet, és átállni a szabad mozgásra. Az átállás azt jelenti, hogy bizonyos gyakorlataink helyett mi, szülők, újat találnunk ki, új helyzeteket alakítunk ki a babának.

Maga az átállás nem könnyű, de a kialakult új helyzet jellemzően egyszerűbb, könnyebb szülőként (is), mint az eddigi gyakorlatunk. A szabad mozgás szülőként élvezetes, egyszerű, könnyű! Csak a váltás lehet nehéz, mint minden váltás, váloztás az életben. De egyáltalán nem lehetetlen, főleg, hogy nem vagy egyedül: segítünk benne, hatékonyan, akár távban (telefonon vagy online) is!