A megszokott úton járva

…így gondolkodunk. A megoldást keressük a helyzetre. Mi a megoldás?! – kérdezzük újra és újra magunktól.

Vagy az igazunkat védjük. Győzni akarunk a helyzetben, mert azt szoktuk meg, hogy a helyzetek erre mennek ki: ki győz, ki veszít? Ki a jó, ki a rossz? Kinek van igaza, és kinek nincsen?

Mi lenne, ha most egy kicsit félretennénk a megoldás keresését?

Sőt, még azt is, hogy kinek van igaza, és helyette egy másik játékot játszanánk? Mi lenne, ha a „kinek van igaza” című játék helyett a „hogyan lehetne csodás nekünk együtt” című játékot játszanánk? Igen, a konfliktus mélyén is.

A konfliktus mélyén is választhatjuk a kapcsolódást. Hogyan? Pontosan ezt tanítja nekünk az erőszakmentes, együttműködő kommunikáció (EMK). Aminek az első lépése, hogy fókuszt váltunk: elengedjük a megoldás keresését – tudva, hogy később, akár vissza is térhetünk rá.

Mire figyeljek a megoldás helyett?

Az EMK szemlélete szerint mindig mindent azért teszünk vagy mondunk, mert valami alapvetően fontosra vágyunk. Mindent azért teszünk és mondunk, mert valamilyen általános emberi értékre van szükségünk. Ezt az értéket látjuk veszélyben és ezt védjük a konfliktusainkban. Valójában ez az, amit el szeretnénk érni.

Miféle általános emberi értékekről van szó? Például együttműködésről. Tiszteletről. Biztonságról, pihenésről, humorról, alkotásról, meg a többiről. Ezeket az általános emberi értékeket hívjuk az EMK-ban erőforrásoknak, vagy más szóval szükségleteknek.

Ez a varázspálca

A varázspálca az az erőforrás, ami a tett vagy a szó mögött van. Az az erőforrás, amiért küzdünk – végső soron ez a tetteink és a szavaink oka. Azért mondjuk, amit mondunk, hogy hozzájussunk a tisztelethez, az együttműködéshez, a pihenéshez és a többihez.

Miért varázspálca ez?

Azért, mert ha úgy hallgatom a másikat, hogy az erőforrásra figyelek, azt keresem, hogy vajon mire van szüksége izgazán; mi az az általános emberi érték, amit keres, amiért küzd, akkor hiába különbözünk oly’ nagyon a felszínen, a lényegben találkozni tudunk!

És azért varázspálca, mert ha úgy fejezem ki magam, hogy erre figyelek: arra, hogy mire van szükségem; mi az az általános emberi érték, amit tulajdonképpen védek, amiért küzdök és ezt mondom ki, akkor nő az esélyem, hogy a másik meg tudjon hallani. Méghozzá úgy istenigazából!

Például a fönti helyzetben

…amikor azt látom, hogy az elhatározásunk ellenére a gyerekünk hétköznap mesét néz, talán felháborodott vagyok, mert féltem a gyerekünk biztonságos fejlődését. És csalódott is lehetek, mert jól esne annak a biztonsága, hogy amiben közösen megegyezünk, azt be is tartjuk.

Az én erőforrásaim tehát, amit a szavaimmal védek: a gyerekünk biztonságos fejlődése és a megegyezéseink tisztelete.

Amíg a stratégiák szintjén gondolkodom (mikor kapcsoljunk be mesét és mikor nem?), nagyon nehéz találkoznunk. Addig az ellentét könyörtelenül kibékíthetetlennek tűnik, ezért a küzdelem közöttünk elkeseredett. De amint az erőforrás-szükségletekre figyelünk, esély nyílik a találkozásra. Hiszen a gyerekünk biztonságos fejlődése mindkettőnknek érték. A megegyezéseinkben is bízni szeretnénk mindketten. Ezek azok az erőforrások, amik az egyikünk szavait és tetteit mozgatják; és az erőforrások mezeje az a tér, ahol találkozni tudunk.

Itt kaphatnak teret azok az erőforrások is, amik a másikunkat mozgatják. Mert azok az értékek is mindkettőnknek fontosak, amit a másikunk szavai és tettei céloznak. Például itt a rugalmasság vagy az, hogy pihenéshez jussunk.

Az értékek, az erőforrások szintjén találkozni, kapcsolódni tudunk

És ez alapvetően változtatja meg a helyzetet, amiben vagyunk. Az erőforrás: találkozási, kapcsolódási pont. És amíg a „kinek van igaza” című játék magányos és fájdalmas, a kapcsolódás már önmagában is finom. Innen pedig teljesen másként indulhatunk el a megoldás felé is…