A hordozásra (ha hallottunk róla egyáltalán) úgy gondolunk, mint valami “nemes” és “ősanyás”, de a szülők számára mindenképp kényelmetlen és sok lemondással járó hobbira, amire a gyereket “rászoktatni” minimum pancserság – de inkább önsorsrontás.

Ha van nyilvánosan szoptató ismerősünk, vagy találkozunk az együttalvás jelenségével, akkor az igény szerinti szoptatás és az együttalvás is beáll a hordozás mellé, mint ősanya-kategóriás szülői magatartás.

Gyerektelen fiatalként azt gondoljuk ugyanis, hogy az “ősanyák” a szülői populáció töredékét képezik. És hogy ők azok, akikben jól működnek azok az “ősi anyai ösztönök”, amik csalhatatlanul jelzik a baba szükségleteit. És akik ezeket az igényeket folyamatosan és magabiztosan ki is elégítik. Így az “ősanyák” – kizárólag a saját döntéseinek a következményeképpen!  – szoptatnak, hordoznak, együtt alszanak a babával. Csudára nemes ez, csak épp a “Boci, boci, tarká”-n kívül nem lehet már velük semmiről sem beszélgetni…

Hát nem! Én világ körüli útra fogok menni a dzsip hátsó ülésén békésen alvó gyerekemmel! És érdekel a karrierem, és elő fogom teremteni rá az időt! Mi igenis egy ültő helyünkben, csukott ajtó mögött akarunk pisilni és reggeli közben mindig át fogjuk olvasni a híreket. Ezt az egész ősanyás programcsomagot jobb lesz meg se próbálni, mert úgysem menne! Maradjunk a rendnél.

Nézz már rám, én nem vagyok ősanya!!!

Aztán megszületik az első gyerekünk

Nem egy akármilyen gyerek, hanem éppen Ő.

És ott van, és édes, és pici és, és, és…. visszaküldhetetlen. És csak rajtunk van el, a karunkban nyugszik meg, ringatva alszik el, és halaszthatatlan, felülírhatatlan igénye van arra, hogy szopjon. Magam sem értem, hogy hogyan, de a huszonnégy órából huszonöt elmegy ezekre…

És amikor épp beismerjük valakinek, hogy tényleg a világ legnagyobb csodája, imádjuk, meg minden, de hajat szeretnénk mosni, és úgy elolvasnánk végre egy teljes fél cikket belealvás nélkül, akkor azon kapjuk magunkat, hogy megcsikordul az illedelmes mosolyunk, mert az illető így válaszol: “Jaj, ne mondd már, neked ez olyan jól megy! Te olyan kis ősanya vagy!”

Mi ezzel a gond?

Hát az, ami a kéretlen piedesztálra állítással lenni szokott úgy általában. Hogy egyedül hagynak.

Mert az, aki így bókol, nem partnerként definiálja magát a gyerekről való gondoskodás  tengernyi feladatában. Ha neked úgyis minden olyan jól megy és neki semmi szerepe és felelőssége nincs, akkor lényegében miért is ne mehetne el teniszezni, nem igaz?! Túlzó elismeréséből egyben azt is megtudod, hogy a folyamatos támogatás, vagy a be-beugró segítség helyett ő a továbbiakban (is) csak megfigyel. És minél közelebbi hozzátartozód, barátod volt eddig, ez annál nagyobb pech.

Másrészt a kitüntetésed mellé egy halom elvárást csomagol: jó sok szempontot és kívülről jövő normát, aminek ugyan te sosem akartál megfelelni, de azért mostantól számonkérhető rajtad. Mert hisz’ abban a pillanatban, mikor épp nem sikerül nagybetűs Anyának lenned, rögtön csalódást okozol. Hiszen mindenki előre megmondta, hogy nem kéne úgy túltolni ezt az anyaságot. És “mindenkinek” szokás szerint “igaza van”.

A modern társadalom ugyanis nem vesz tudomást a gyerekek igényeiről

Egyszerűen úgy tesz, mintha nem lennének: mintha a szülők energiáinak oly’ jelentős részét felemésztő igénykielégítés nem a babák szükségletére adott adekvát válasz, hanem a bizonytalan elsőgyerekesek csecsemőbe-csimpaszkodása, nagyobb gyereknél pedig a fontosabbnak és nehezebbnek beállított (= pénztermelő) munkát megúszó alibi-elfoglaltság lenne.

Két szék között a pad alá

Ami azt illeti, elég frusztráló egyszerre érezni a gyerekünk igényeit, és az ezzel tökéletesen ellentétes társadalmi, közösségi elvárásokat. Friss szülőségünk egyik alapélménye, hogy megismerjük a babánk elemi igényeit, és közben kétségbeesetten tapasztaljuk, hogy sokszor nem tudjuk megadni neki mindazt, amire oly nagyon vágyik.

Néha a saját korlátaink miatt: egyszerűen elfáradunk, telítődik az testközelség-igényünk, megfájdul a hátunk, mást szeretnénk csinálni. De még gyakrabban azért, mert ebben a társadalmi berendezkedésben egyszerűen esélyünk sincs rá.

Tényleg ősanyának kéne lennem?

Azt hiszed, az ősanyák voltak valaha egyedül a babájukkal? Aligha.

A nap nagy részében kettesben egy kisbabával, majd egy kicsit hármasban a pároddal, akivel neked is leginkább kettesben kéne lenni ahhoz, hogy a kapcsolatotok megmaradjon – ez nem a baba igénye! Ebben a felállásban nem lehet úgy gondoskodni egy csecsemőről, ami az ő érdekét szolgálja! Az anyai kiégés viszont garantált.

Mert ahogy a babának alapvető, jogos igénye, hogy folyton rajtunk lógjon, a kisgyereknek pedig az, hogy odafigyeljünk a csipogására, úgy nekünk anyáknak meg az, hogy rendszeresen támogató felnőttek társaságban legyünk. A baba cipelése, a kicsi meghallgatása, a gondoskodás egésze: teher. Édes teher, amíg van miből adni, de őrjítő, mikor már kimerültünk és elfáradtunk. Egészen biztosan nem lehet egyedül bírni!

Ha a család, az ismerősi kör rád ragasztja, hogy ez neked megy, akkor dicsérgetés közben voltaképp nem mondanak mást, mint hogy ők ezután sem segítenek: tedd zsebre az elismerő szavakat, és oldd meg szépen nélkülük.

És most, hogy ezt értjük, előrébb vagyunk?

Igen, lehetünk akár előrébb is. Mert amikor megértjük, hogy a meglévő társadalmi berendezkedésben esélyünk sincs mindent megadni a babánknak, és közben ép testű és épeszű felnőttként túlélni, akkor könnyebb elengedni az irreális elvárásainkat, és megszabadulni a frusztrációktól. És ez nagyon felszabadító. Ezzel sokkal könnyebb és jobb helyzetbe kerülünk!

Hogyan éljünk, hogy ne csak túléljünk?

Nem ördögtől való figyelmen kívül hagyni mások rád irányuló fölösleges elvárásait! Ez a felnőtté válás egyik fontos lépcsője, amit sokunknak csak akkor sikerül igazán megvalósítanunk, amikor anya- (vagy apa)tigrisekké válunk. A szülők, akik minden rezdüléssükkel mintát adnak a következő generációnak, nem élhetnek bűntudatban! Az, aki segítség helyett kritizál az anyaságodban, egész biztosan nem a gyereked érdekét tartja szem előtt! Ha emlékezteted magadat erre, amikor épp kritizálnak, az segíthet. És akár  meg is védheted magatokat azzal, hogy elutasítod a gyöngéd megérzés nélkül érkező kritikát.

Dönthetsz úgy, hogy nem teszed magadévá és nem képviseled a társadalomnak a “jógyerekekre” vonatkozó elvárásait. Ha sikerül tudatosítanod, hogy a gyerek “rendre szoktatása” nem az ő érdeke, sőt, nem is a tiéd, pusztán társadalmi elvárás,  akkor esetleg egészen mást válaszolsz az “akarom-e én ezt a sírnihagyós alvástréninget valójában?” kérdésre. Kívülről talán egy kicsit kevésbé lesznek elégedettek veled, mert kisebb lendülettel dolgozol majd azon, hogy engedelmesen végigülje a nagypapa mellett a teniszdöntőt, és nem esel nagyon kétségbe, ha esze ágában sincs puszit adni Eleonóra néninek – belülről viszont sokkal nagyobb harmóniát fogsz érezni és továbbadni, mint amit te magad kaptál.

Ha elfogadjuk, hogy egyedül úgysem tudunk mindent megadni a gyerekünknek, amire csak szüksége van, csak annyit amennyi a legfontosabb ezekből, akkor felszabadulunk a nyomás alól: többé nem kell egyre frusztráltabban arra törekednünk, hogy mindent megadjunk neki.

Az emberkölyök  – csakúgy, mint a szülei – közösségi lény

A mi dolgunk nem az, hogy fáradhatatlan szuperhősök legyünk, hanem hogy szerető, támogató és megtartó falkát teremtsünk köré. A legféltettebb kincsünknek az a jó, ha közös. Ha sokan szeretjük; ha van, aki átvegye tőled; ha szőrös és szőrtelen karok egyaránt az égbe emelik; ha kérges és puha tenyerek is simogatják; ha ráncos és sima karok egyaránt magukhoz ölelik – akkor tud igazán jól lenni.

A gyerekezés nem one(wo)man show, hanem csapatmunka – amiben mindannyiunk kollektív tökéletlenségére szükség van!