Tévedtem. Szívem minden szeretetével szerettem a babámat, és igazán mindent beleadtam! Fáradtságot nem kímélve adtam meg neki mindent, amiről azt gondoltam, hogy szükséges a fejlődéséhez, boldogságához, későbbi boldogulásához. Most, nyolc és fél év távlatából – nem nagy idő, tudom, de némi rálátás már nyílik innen –, no és még két baba felnövelgetése után tisztán látom: tévedtem. De ne szaladjunk előre. Hogy is volt ez?
Mikor az első gyermekem megszületett, már sok-sok elképzelésem volt a gyereknevelésről, mert kicsi lány korom óta anyukának készültem. Előrelátó, okos anyuka akartam lenni, aki közeli, meleg és őszinte kapcsolatban van a gyermekével.
Megszületett.
Nagyon vágytam szoptatni, persze, hogy szoptattam. Háromóránként, ahogy anyukámtól is mindig hallottam. Persze, nem mint a katonaságnál: egyszerre rugalmasan és érzékenyen, de úgy, hogy ne legyen minden nyikkra mellen. Nem vigasztaltam cicivel, ha sírt, hogy ne azt tanulja meg, hogy minden búra az evés a vigasz. Csak okosan, előrelátóan!
Az ágyunkba nem vettem be.
Hogy ne szokjon oda. Nem is a baba, hanem a párom és magam miatt. Nem volt ez egy jól körvonalazódott, megfogható logika, inkább egy homályos érzés, hogy nem fogjuk tudni kirakni többé, és akkor mi lesz majd velünk?! Nem, az ágyunkban nem alhat! Inkább felkeltem hozzá, ahányszor kellett, és róttam-róttam vele a köröket éjjelente, ha a szopinak még nem jött el az ideje. Vagy szoptattam ülve, lekókadó fejemre fel-felriadva. Aztán vagy sikerült beemelni a kiságyába alva, vagy nem. Előbb utóbb beleszokott. A kiságyba is.
A napirendbe is.
Ami kell, ugye, mert az adja a biztonságot! A napirendünkért meg kellett dolgozni: jó párszor meg kellett hozzá keményíteni a szívemet, és a gyerek ellenében kitartani – a jövője érdekében! Büszke is voltam rá, hogy sikerült. No, meg óvtam is, ha már megvolt! Minden programunkkal tiszteletben tartottunk az evésidőt, alvásidőt… Jöhetett karácsony, kirándulás, vendégségek – mindennel a napirendhez igazodtunk. Hát, nem voltak könnyű idők. De ki ígérte, hogy anyának lenni könnyű lesz?!
Arra is figyeltem, hogy önállóságra neveljem.
Hogy „ellegyen”, az fontos volt! Ha éppen „elvolt”, azt semmiképpen nem szabadott megzavarni! Ha meg már „nem volt el”, akkor is egy kicsit még nem mentem oda: szokja kicsit az önállóságot! Ha felébredt, és szólt, nem mentem hozzá azonnal. Előbb lekötöttem még egy-két-három sort (neki kötöttem ám a zoknit, a sapkát, a sálat!), hogy szokja meg, hogy anyu nem mindig elérhető, és egyedül is tanuljon meg kicsit boldogulni – csak utána mentem.
Úgy általában: mindig a „majd”-ra gondoltam. Mindig a jövőért pedáloztam. Minden lépésem, mozdulatom mögött ott volt a mérlegelés: ha ezt teszem most, akkor milyen lesz ő majd, ha nagy lesz? És közben folyton a jövőt vártam. Majd ha nagyobb lesz, biztos könnyebb lesz! Csak ezt a napot / hetet / hónapot húzzuk ki! Kitartás! A gyermekért mindent! A gyermekért… csakhogy akkor nem vettem észre, hogy van itt egy másik gyerek is!
A kislány, aki valaha én voltam.
A kislány, aki úgy, de úgy szeretett babázni! Aki úgy várta, hogy Igazi Anyuka legyen! És most! Most itt van! Itt van a baba! De nem lehet vele jólesően babázni. Mert mindig a jövőre kell gondolni. Hittem én ezt akkor…
Engedjünk a csábításnak! Nézzük meg, mit csinálna az a gondtalan, a jövőre fittyet hányó kislány az ő Igazi Babájával, ha szabadna neki!
Hát ölbe venné, megölelné, babusgatná és soha-soha-soha le nem tenné! Csak ölelné, és ringatná! Vele aludna, vele feküdne, vele kelne, sülve-főve vele lenne. Ha tudná, magára kötné, egy pillanatra el nem engedné. Kényeztetné, minden nyikkra ugrana, és szoptatna-szoptatna-szoptatna, ha egyszer a baba úúúúgy szereti a cicit! Dehogy tagadná meg tőle! És tudjátok mit?!
Kipróbáltam így is!
Ki kellett próbálnom, mert okosan és előrelátóan nem volt jó nekünk! Nem nyugodhattam bele, hogy az a babázás, amire úgy vágytam, nincs, nem létezik! És mert volt egy reménysugár. Hordozókendőt használtunk. Mikor magamra kötöttem a babámat (eleinte csak sétáláshoz, aztán már otthon is), végre megvolt az, amire annyira vágytam! Egyszerre teljes lett az érzés, gömbölyű a világ, helyrezökkent bennem minden. Eltűnt a küzdés, a pedálozás és a jövő, maradt a babám, én és a gyönyörteljes pillanat.
Ez az élmény volt a hajtóerő, hogy változtassak. Az élmény, hogy együtt vagyunk: egyszerűen, könnyedén, szorosan és szabadon. Szabad a két kezem (még a páromnak is jut séta közben!), a mozgásom, a gondolataim. Nem kell folyamatosan valahova máshova figyelnem, ahol a babám van – hiszen rajtam van. Egy csapásra eltűnik minden kisebb-nagyobb aggodalom, átveszi a helyét a bizalom és a nyugalom; egyszerűen élvezzük egymást.
Második gyermekem most hat és fél éves, a legkisebb a hármat közelíti. A második babámmal a küzdelem helyett már az élvezet dominált. A harmadiknál pedig volt egy emlékezetes pillanatom. Utaztunk éppen, én néztem a babámat, gyönyörködtem benne, igazítottam valamit a ruháján, és hirtelen, mintha visszazuhantam volna az időben huszonöt évet. – Ötéves kislány vagyok, aki babázik. Csak a pillanat létezik, a mindent kitöltő pillanat, a babám és én, és nincs más dolgom, mint fürödni ebben az élvezetben. – Valójában akkor találkoztam újra igazán ezzel a kislánnyal. Akkor értettem meg, hogy ő hajtott, hogy keressek új és új utat: ne adjam fel az álmomat, hogy babázni jó!
És az észérvek?
Közben nem csak a mindennapokban kerestem, hogyan jó nekünk. Kutattam is, a szó tudományos értelmében, az eszemnek való információ után. Mert megértettem, hogy a legfontosabb a szívemre hallgatni, de azt is megtapasztaltam, hogy amíg csak érzem, hogyan jó nekünk, de az eszemmel nem értem: hogyhogy így a jó, addig belül mardos a vívódás, és könnyű kívülről is elbizonytalanítani. Egy-egy baráti kérdés, jószándékú tanács a rokonoktól vagy öntudatlan utcai „beszólás” összezavar, és hirtelen magam sem tudom, merre van az út, ami az előbb még olyan tisztán rajzolódott ki előttünk. Igen, érteni is akartam.
Most értem. Nem csak érzem: biztosan tudom, hogy akkor teszem a legjobbat gyermekem jövőjéért, ha a pillanatnak élünk! Tisztán látom, hogy tévedés. Az okos, előrelátó nevelés tévedés.