10 évig szenvedélyesen és verejtékkel kerestem a választ a kérdésre: mi ez a különbség, amit csalhatatlanul érzek a mindennapjainkban? A válasz szemtelenül egyszerű.

Az a különbség a felnőtt és a gyerek között, hogy a gyerek, az gyerek! Nem pedig kis felnőtt. Így megfogalmazva közhely, evidencia. Mégis itt van a kutya elásva! Ássunk a mélyére!

---

Mitől gyerek a gyerek?

Nos, ez életkorfüggő. Vegyünk, mondjuk, egy hat-hétévest.

Aki, bár már régen és tökéletesen föl tud öltözni vagy meg tud törölközni egyedül, időnként köti az ebet a karóhoz: ő most nem öltözik egyedül, nem törölközik egyedül, öltöztessem, törölköztessem én. Persze leginkább akkor csinálja ezt, amikor sietnénk, vagy amikor nagyon sok a dolgom.

És hiába kérem rá. Akárhogyan: szépen vagy csúnyán. Elővehetem az EMK-t és kifejezhetem magam nagyon pontosan, hogy hogy vagyok, és mit adna nekem pontosan azzal, ha fölöltözne – az EMK-zás nem fogja a kívánt eredményt elérni. Nem fogunk tudni jól kapcsolódni. Miért? Mert kihagytuk a képből azt a kulcs tudást, hogy milyen a hat-hétéves gyerek. Ne vesézzük itt most ki az ekkora gyerek életkori sajátosságait, csak…

---

Ízelítőül csippentsünk ki az életkori sajátosságaiból annyit

…hogy az ekkora gyereknek nagy szüksége van még arra a fizikai, azaz testi érintéssel járó gondoskodásra, ami megvalósul öltöztetés és törölközés közben. Arról van szó tehát, hogy nem azért nem öltözik ilyenkor, mert nem tud, vagy nem akar. Hanem azért, mert így kéri a simogatásunkat: mert szüksége van átélni, hogy bebugyoláljuk. Sajnos, amikor sietünk és sok a dolgunk, ezért kevesebb figyelem jut rá, akkor még jobban szüksége van erre.

---

Ha tudjuk mindezt

…akkor elengedhetjük a gyerek életkori sajátosságaihoz nem jól illeszkedő elvárásainkat, és választhatjuk a kapcsolódást. Valószínűleg sokkal gyorsabban hozzájutunk a saját dolgunkhoz, ha megállunk egy kicsit a pörgésben, a gyerek felé fordulunk a figyelmünkkel, és legalább félig fölöltöztetjük. Ha érzi, hogy ez a fajta gondoskodás elérhető a számára, ha megéli, hogy értjük őt, akkor már lehet, hogy be is fejezi az öltözést egyedül! De az biztos, hogy megnyerjük azt az időt, amit különben a viaskodással töltöttünk volna. És aminek a vége jó eséllyel az lett volna, hogy fölöltöztetjük…

Ráadásul nemcsak egyszerűbb és gyorsabb lesz így megoldani a helyzetet, hanem sokkal finomabb is! Már úgy értem, nemcsak a gyereknek, hanem nekünk is. Mert utána úgy indulunk a dolgunkra, hogy utána nem az zakatol bennünk, hogy már megint összevesztünk. Hanem az, hogy kapcsolódtunk, ha csak egy fél öltöztetés erejéig is. Hogy jó volt nekünk együtt. Micsoda különbség!

---

De akkor miért nem mondja a gyerek, hogy erre van szüksége?

Nos, ehhez egy másik életkori sajátosságát kell megértenünk. Aminek az a lényege, hogy az ekkora gyerek melyik kommunikációs csatornáját milyen helyzetben hogyan használja…

---

Ugyanígy vehetnénk példaképpen

…a kétéves dacost. A síró, „akaratos” újszülöttet. A pofátlan kamaszt, aki ránk vágta az ajtót. Az engedetlen harmadikost.

Ha elfelejtem (vagy hát leginkább: nem vagyok tudatos rá, nem tudom), hogy az újszülött nem érzékeli önmagát tőlem függetlenül, és ezért ha azt szeretném, hogy biztonságban érezze magát, nincs mese: föl kell vegyem őt. Ha nem tudom, hogy ebben az életkorban még nincsen akarata, mert az majd másfél-kétéves korban születik meg, hanem szükségletei vannak, és olyan helyzetek, amikor valami hiányzik neki, amit sírással jelez – akkor sokkal nehezebb a szülői lét.

---

A kétéves dacos

Ha nem látom, hogy a kétéves gyerek mélyen és alapvetően együttműködő, viszont ebben az életfázisban kutya kötelessége, hogy dacoljon úton, útfélen, mert életfeladata az, hogy kimunkálja magában, hogy hol van a határ saját maga és közöttem, szüleje között. És hogy ehhez az ő eszköze azt mondani folyton: „nem”! Ha nem tudom, hogy mik azok a kommunikációs csatornák, amikből jól ért a kis dacos… És mi az, amire érdemes figyelnem, hogy lássam, hogy velem van a dac közepén is – akkor sokkal küzdelmesebb a szülői lét.

---

A kamasz

Ha elfelejtem, hogy egészen más jelent az, hogy ha a kamasz fiam csapja rám az ajtót, vagy láss csodát, tiszteletlen, mintha ugyanezt a barátnőm, a párom vagy kollégám csinálná… Ha nem tudom, hogy mik azok az eszközök, amik a kamasznál működnek, és mik azok, amik aláássák a kapcsolatunkat – akkor az életünk könnyen pokollá válik egy kamasszal.

---

Honnan tudnám mindezt?

Úgy leszünk szülők, hogy nem tudjuk. Küzdünk, és rájövünk sok mindenre. A többi helyeztet pedig, aminek a kulcsát nem találjuk meg, túléljük valahogy. Pedig ezeknek az életkori sajátosságoknak az ismerete nagyon sokkal könnyebbé és élvezetesebbé teszi a mindennapokat a gyerekekkel.
Ezekről tanulunk életkorról életkorra az EMK a családban alapkurzuson.

És hozzá még olyan eszközöket, amik segítenek, hogy meg is valósítsuk például a hatévesnél leírt helyzetben azt, hogy pörgésben megálljunk, és a gyerekre fókuszáljunk. És hogy utána egyszerűen és könnyedén megkérjük, hogy folytassa az öltözést egyedül.

Megtanuljuk megérteni magunkat a helyzetben: valójában mire reagálok? És mi a fontos nekem ebben a helyzetben? A kurzusnak az életkori sajátosságokkal foglalkozó részében megtanuljuk megérteni a gyereket. A „felnőtt EMK” tanulásával pedig magunkat és mindenkit. És persze kifejezni magunkat, és kapcsolódni a másikhoz.