KALMÁR SZANDI·2016. AUGUSZTUS 24., SZERDA·Az alvás, altatás fb csoportba érkezett tapasztalatokból válogatás

Történetek anyáktól, anyáknak

Anita története

Nem voltam felkészülve – A mi történetünk Gimnazista korom óta vágytam egy babára. Lopva lestem be a babakocsikban szunnyadó apróságokra, s kergettem a babapúderes rózsaszín álmot, amit a babatermékek reklámjai lebegtettek előttem. Persze a józan eszem nyugalomra intett. Érettségiztem, elvégeztem az egyetemet is, dolgoztam, társat is találtam. A terhességet nagyon élveztem. Sosem voltam annyira boldog. Kitüntetett figyelemben és kényeztetésben volt részem, én meg próbáltam minél jobban felkészülni a pici érkezésére.
Kész lett a gyerekszoba, meglett a kiságy, a gyerekbútor, a puha rugi és a cuki body, a menő babakocsi. Olvastam a szülésről, babaápolásról, altatásról, babamasszázsról. Jártam szülés felkészítőre, tornára és persze vizsgálatokra a magándokihoz. Nem voltam felkészülve. 2 nappal az első fájások után megsemmisülten ültem az ágyam szélén. Igen, ültem. Nem sikerült a természetes szülés. A babámat mindössze pár percre láttam, majd elvitték. Hiányzott. Nagyon és sokáig. Mire megkaptam, csak ültem az ágy szélén és néztem a kiskocsiban szunnyadó csöppséget. Most mit kell tennem? Kivegyem? Benne hagyjam? Mi lesz, ha felkel?! Hogy is kell megfogni? Az ötágyas szobában ketten voltunk, újdonsült anyukák. Hétvége, egy lélek se járt benn.Három nappal későbbre, mire hazaértünk, teljesen elbizonytalanodtam. A kórházban senki sem tudott segíteni semmiben. Csak néztek rám, mint egy csodabogárra. Mivel nem tudtam mérlegen is mérhető mennyiséget produkálnom a próbaszopi során, felírták a tápszert. Azért szoptattam ügyesen és okosan három óránként, fejtem mikor elaludt a baba, de estére kevertünk mindig egy adagot, mert addigra nagyon éhes volt. Bevágta a decit, mint a semmit. Pedig mindig reménykedtem, hogy nem fog neki kelleni. Hogy egyszer csak elég leszek én is neki. Két hónap is eltelt. Pici babám szépen gyarapodott. A lelkesedésem és a türelmem meg a végét járta. A kiságy üresen állt. Kislányom karban, mellkason vagy mellettem aludt. Senkinek se vallottam be. Egyszerűen elájultam fekve szoptatás közben, s órák múltán arra ébredtem: „Jé, nem kel fel 20 percenként!” S onnantól egyre többet „bűnöztünk”. A tápszert három hét alatt teljesen kiszorítottuk, fejni még fejtem, s estére tartalékoltam. Utáltam szoptatni, mert borzasztóan fájt. Pisszenni se lehetett közben a lakásban, míg a baba a cicimet nyúzta. Nem tudtam a kicsitől még önmagamat sem ellátni, mert állandóan vele kellett foglalkozni. Bevillant valami „rémkép”. Emlékeztem, hogy a Múzeum körúton láttam több anyukát, akik kendőben cipelték babáikat. Amilyen furcsán néztem rájuk akkor, olyan biztos lettem abban, hogy ez lesz a mi utunk. Lázasanan készültünk életünk első babás kiruccanására. Csak nehogy végigbőgje az egészet! Sebaj, a hordozóház itt van az utca végén, 20 perc a minikonzultáció, egy órán belül itthon vagyunk. Gyors szopi, tuti, ami tuti, babakocsi, indulás! Bőg. Képtelenség így koncentrálni. A hordozó nem tetszik neki? Egyik sem? Ne már, mer ez az utolsó reményem a normális életre. A tanácsadó puhatolózik: „Mikor szopizott utoljára? Üljetek le a nappaliban bátran, megvárom.” Megvárja? Van, aki hozzánk alkalmazkodik? S itt mindenki szopizik? És senki se sír…? Miért nem mondta nekem senki mi is az igény szerinti szopi? Hogy nem csak az időtartam, de a gyakoriság is lehet igény szerint? Miért nem mondta senki, hogy lehet együtt is aludni? Hogy a babázáshoz csak egy anya meg egy baba kell? Még egyszer nagyon köszönöm Ónódi Áginak. Ott, és akkor nem csak egy hordozóeszközzel, de egy életfilozófiával lettünk gazdagabbak.

Anikó története:

Ma már nagyon másként látom egy 23 hónapos kislegénnyel a hátam mögött 🙂
Az első 3-4 hónapban én inkább szenvedésnek éltem meg az egész anyaságot, még ha nem is vallottam be akkor sosem. Utólag a család is azt mondta, bár akkor nem mertek szólni mert látták hogy az idegeim határán vagyok, de sokszor kívülről is látszott, a sírás határán táncolok. Ennek ellenére nem gondolom hogy szülés utáni depresszióm lett volna, a kisfiamba első perctől szerelmes lettem és a mai napig napról napra jobban szeretem 🙂
Inkább a társadalmi nyomás, az egymásnak ellent mondó tanácsok, amiket nem csak én, de férjem is megállás nélkül kaptunk, majd otthon szépen megküzdöttünk nap mint nap minden egyes kérdésen, főleg a szoptatás kontra tápszer kérdés őrölte fel az idegeimet.. Nagyon küzdöttem hogy tudjak szoptatni, az első hetekben gyakorlatilag sírva tettem ezt a fájó szakadt/vágott gátsebbel ülni sem tudtam, a kezdetben kisebesedett mellbimbók sem segítettek a helyzeten, majd egy mellgyulladás után az egyik mellemből már feleannyi sugárban jött a tej, ami az elapadásig nem is változott. Miután én fizikailag helyrejöttem, a gyerek továbbra is ordított a mellemen, gyakorlatilag a végén már odáig fajultam, hogy cumit adtam a szájába, és egy óvatlan mozdulattal kirántva a mellemmel helyettesítettem. Félálomban így még tudtam szoptatni, de egy idő után már így sem kellett a mellem. A lefejt tejet még meg tudtam itatni vele ameddig volt, de mivel kb. 1 hónapos kora után a férjem unszolására és a folyamatos veszekedések elkerülése érdekében tápszeres kiegészítést adtam, így egyre többet ordított a cicin és egyre több tápszert követelt. Aminek viszont hasfájás, nagyon kevés alvás és egy még idegbetegebb anya lett a vége. A gyerek mindebből semmit nem érzékelt, nem rajta, hanem a környezetemen vezettem ezt le.
Majdnem ráment a házasságunk is, nem mondtuk ki, de ezerszer mélyen csalódtunk a másikban, lassan megszűnt a kommunikáció is köztünk, már csak apa meg anya voltunk, nem egy pár. Aztán ahogy egyre önállóbb lett, kezdtem fellélegezni és lenyugodni, a férjem is egyre érdeklődőbb lett és egyre több részt vállalt a baba körül, így kezdtünk újra közeledni és beszélgetni egymással.
Ez utólag látom így, akkor úgy éreztem én kiegyensúlyozott vagyok a környezetem meg őrült.. Most már visszamentem dolgozni, nagyon jót tett nekem. Egy lépésről hátrébb személelem az eseményeket és a saját gyerekemet, sokkal reálisabban látom ha korábban rosszra szoktattam vagy nagyon kifordítva gondoltam valamit. Kb. 1 éves kora környékén jöttem rá arra, hogy az anyaság nem egyelő a mártírsággal, lehet ezt úgy is csinálni, hogy mindenkinek jó legyen. A gyerek sokszor nem azért sír mert pl. én még be akarom fejezni a szendvicsem és nem állok el játszani, hanem azért, mert érzi rajtam a tétovázást, hogy jól teszem-e hogy eszem ahelyett, hogy 24 órában étlen szomjan vele foglalkoznék. Szerintem ez első gyerekesek betegsége, a másodikkal már sokkal magabiztosabb leszek, és pont így tervezem ahogy leírtad, magamra kötve egész nap, hogy a nagy se veszítsen el és minden mást tudjak csinálni 🙂
Jól esett kiírni magamból 🙂

Henrietta története:

Majdnem 10 évig vártunk Rá, a csodára, hogy gyermekünk legyen. A környezetemben mindenkinek volt már babája, és csak a szépet és jót láttam. Aztán megszületett a mi kis gyönyörűségünk, és jött az arcon csapás.Legalább is így éltem meg.A világ legtermészetesebb dolgának gondoltam a szoptatást, a baba tudja mit és hogyan kell, én pedig eldöntöttem, hogy anyatejjel fogom táplálni. A kórházban azonban nem “cuppant” rá, mindig kitolta a nyelvével. Az egyik csecsemős nővér szabályosan rányomta a babám fejét a mellemre, hogy na majd így. Hát nem.Jó, akkor kapjon cukros vizet és tápszert. Na ezt ma már nem engedném, főleg úgy, h a második nap 90 ml anyatejet fejtem le legelőször. Szerencsére cumisüvegből megitta, de a cicit továbbra sem tudta “használni”.Úgy engedtek haza, hogy a zárójelentésen rajta áll: baba szopizik. Pedig nem, de már örültem, hogy mehetünk haza, gondoltam majd ott.De nem így alakult.A férjem éjjel nappal velem volt, hogy én csak próbáljam a szoptatást, aztán fejjek, majd etessek, altassak. Jött két védőnő is, hogy segítsenek, de nem tudtak. Hívtam 5 szoptatási tanácsadót, de mivel nyár volt, nyaraltak, kijönni nem tudtak, telefonon próbáltak tanácsot adni.Férjem közben éjjel nappal kereste a megoldást, míg rá nem talált egy kis egyszerű, de drága eszközre, mellyel két nap alatt megtanult a pöttömkénk szopizni. Persze két hét eltelt közben. Azt hittem, most már minden sínen van, de megint csak nem úgy alakultak a dolgok. Babócám gyönyörűen szopizott, csak éppen aludni nem akart. Sírni nem hagytam, csakhogy így semmire nem volt időm, energiám, kimerültem. Enni úgy ettem, hogy a férjem az ágy mellé készített pogácsákat, és vizet. Hetekig ezen éltem, hacsak nem tudott Ő hozni valami főtt ételt.Folyton csak sírtam, mindenki csak azt hajtogatta, hogy elkényeztetem a gyerekem, aki alig volt három hetes. Én nem így láttam. Azt gondoltam, nem azért küzdöttem, és vártam rá ennyit, hogy utána sírni hagyjam, hogy ne tegyek meg mindent azért, hogy neki jó legyen ebben az idegen környezetben. Csakhogy erre én is, és a házasságom is kezdett rámenni. Egy idő után minden megjegyzést támadásként éltem meg, az anyaságom elleni támadásnak, és ez csak tovább fokozta a lelkiállapotom “romlását”. Nem voltam depressziós, egyszerűen kimerültem abban, hogy meg akartam felelni mindenkinek. A “szakirodalmaknak” a jó tanácsoknak. De nem kell! Csak a baba szükségleteire kell figyelni, azt kielégíteni, és minden mást egy ideig kizárni.A negyedik héttől (két hétig csak ritkán, a hat hetes kontrollig) hordoztam a kis drágánkat. Kinyílt a világ. Szabad volt mindkét kezem, jöhettem, mehettem, Ő pedig békésen aludt rajtam. Lassan elkezdtem élvezni az anyaságot, bár imádtam a kezdetektől a lányom, de az anyaság az számomra egy rémálom volt.Aztán a harmadik negyedik hónap környékén kezdtem el úgy érezni, hogy kicsit tudok töltődni. Igaz mindig rajtam aludt, de este már le tudtam tenni az ágyba, így kényelmesebben aludtunk. Minden alváskor én is pihentem, ami erőt adott.Most, hogy már 14 hónapos, kezdem visszakapni önmagam. Már többször voltam fodrásznál, kozmetikusnál, és nem csak otthon próbáltam renoválni magam. Mert ugye ezt sem mondta senki, hogy felejtsd el az egyedül létet, zuhanyozni és wc-re menni is csak gyerekkel tudsz. A férjem este hat hét óra körül jött haza, amikor már fürdetés volt, így segítség nélkül nehéz volt.Tudom magamról, hogy nem vagyok egy anya típus, aki képes önmagát “feláldozni” a gyermekeiért. Nekem szükségem van magamra, egy kis egyedül létre, a gondolataimra, a mi nem csak a pisis, kakis pelusokról, a fogzásról, az alvásról, szóval csak a gyerekről szól, hanem a világról. Ez nagyon nagyon hiányzott. De kezdem vissza kapni.Imádom a lányom, és a férjem, és ha újra kellene kezdenem, a történteket figyelembe véve sem adnám fel a küzdelmet, hogy a lányunk velünk legyen, hiszen a mosolya, a kacagása, a világra való nyitottsága mindent feledtet.És most már megértem, miért csak a jót látja az ember.