Amikor kemények vagyunk önmagunkkal
…az olyan természetes a kultúránkban, hogy fel sem figyelünk rá. Miféle keménységről, kíméletlenségről beszélek?
A magunkkal szembeni kritikáról. „Túl nagy a hasam.” „Jobb anyát érdemel ez a gyerek.”
Az önmagunk másokhoz való hasonlításáról. „A többieknek ez olyan könnyen megy!”
Az önmagunk minősítéséről. „Béna vagyok.” „Szar anya vagyok.”
Az önmagunk hibáztatásáról. „Elrontottam.” „Én tehetek róla.” „Az én hibám.”
Ezek a gondolatok valójában visszatérő nem-vagyok-elég, nem-vagyok-elég-jó üzenetek. Az is lehet, hogy pontosan ebben a formában hallod magadban ezeket a gondolatokat:
„Nem vagyok elég jó anya.”
„Nem vagyok elég jó feleség/szerető/háziasszony.”
„Bármennyire igyekszem, nem vagyok elég! Valahonnan mindig hiányozni fogok.”
Amikor elhisszük ezeket a gondolatainkat – hiszen vedd észre, hogy ezek mindössze gondolatok, nem az objektív valóság! –, akkor olyan úton járunk, ahol a szeretet és annak a megélése, hogy tartozunk valahova úgy hiányoznak, mint a víz a sivatag közepén. És ettől kutyául szenvedünk. Mutassak egy oázist ebben a sivatagban? Sőt, olyan utat, ami nem a sivatagon, hanem a szeretet és az összetartozás buja őserdején át vezet?
Van más út is
Nem ismerjük ezt az utat, mert hagyományasan nincsen ennek kultúrája nálunk. De ettől még létezik. Választhatjuk azt is, hogy együttérzőek, gyöngédek és kedvesek vagyunk magunkkal.
Emlékezz vissza egy olyan esetre az életedből, amikor nem voltál jól, és elmesélted ezt valakinek. Ez az illető pedig elfogadással, megértéssel, együttérzéssel hallgatott meg, és kedves volt veled ebben a helyzetben bárhogyan is voltál. Emlékszel, hogy ez milyen finom volt?
Nos, magunkkal is lehetünk éppen így! Felemelő. Gyógyító. És ha magunkkal így vagyunk, az lehetővé teszi, hogy a gyerekünkkel, a családunkkal is együttérzőek, megértőek legyünk akkor is, ha tévedtek vagy hibáztak valamiben.
Hogyan lehet ezt megcsinálni?! Nem is kell tovább olvasnod a cikket. Vegyél föl egy kényelmes pozíciót akár ülve, állva vagy fekve, és kapcsold be a meditációt. Végigvezet rajta.
Az együttérző gondoskodás három egyszerű lépésből áll
- A tudatos jelenlétből: „ez van”.
Ebben a lépésben a figyelmemet arra irányítom, hogy hogy vagyok anélkül, hogy meg akarnám változtatni azt. - Nem vagyok egyedül.
Mindannyian tévedünk, hibázunk és szenvedünk ettől. Mindannyian küzdünk nehézségekkel, fájdalmakkal, betegségekkel időnként. A szenvedés az emberi élet része, a tökéletlenség minden ember sajátja. Más is bajlódik hasonló dolgokkal, mint te most: együtt vagyunk ebben, egy hajóban evezünk. Ennek a tudata összeköt egymással és magaddal. - Lehetek kedves magammal.
Ez a lépés egy szeretetteli, gyöngéd, kedves odafordulás önmagam felé ebben a helyzetben.
Az első mindful self-compassion meditációmat végigbőgtem a fölszabadultság és a szeretet kézzelfogható élményétől. Előtte nem tudtam, hogy miben vagyok. Nem tudtam, hogy bántom magam. A meditáció egyszerűen végigvezetett ezeken a lépéseken, és ahogy megéltem, hogy így is hozzáállhatok magamhoz, értettem meg, hogy eddig miben voltam. Nem tudtam megjegyezni a lépéseket, fölfogni sem igazán, csak csináltam. És nagyon finom volt. Ezért megcsináltam újra és újra. Lassan megértettem, megjegyeztem a lépéseket. Szokásommá vált így fordulni magamnhoz. És ahogy egyre kedvesebb vagyok önmagamhoz, azt veszem észre, hogy másként látom a világot magam körül. Nem kérdés: valóban gyógyulok a korábbi, elkülönülést hozó élményeimből, rutinjaimból. Pedig csak ezeken a nagyon egyszerű lépéseken megyek végig újra és újra. Ennyi az egész! Próbáld ki te is!