Amikor gyakran ébred a baba éjjel és kimerültek vagyunk, sokféle tanácsot kapunk, sokszor  kéretlenül is. De gyakran mi magunk kérjük ki mások véleményét, mert azt gondoljuk, hogy ez így nem normális, és valamit tennünk kell, hogy ne így legyen. Ilyenkor előbb-utóbb felmerül valamilyen alvástanítási módszer, alvástréning. Ezeknek a lényege, hogy a babát több-kevesebb időre magára hagyjuk egyedül az ágyában azzal a céllal, hogy néhány nap (hét) alatt megtanulja, hogy hogyan kell a segítségünk, a jelenlétünk nélkül elaludni.

Ezek a módszerek, és minden módszeres, szándékos sírni hagyás 6 hónapos kor alatt (= sírni hagyom, mert azt gondolom, hogy ezzel teszek jót neki) bizonyítottan és hosszú távon árt a babának (Douglas 2013).

Miért káros? Hogyan árt?

Azért, mert a babák, jobban mondva: a gyerekek csak akkor tudnak önállóan, segítség nélkül elaludni, amikor az idegrendszerük már megfelelően érett ehhez. Ezt az érést lehetetlen sürgetni. Az alvástréningek mégis hatásosak lehetnek (Hiscock 2002) – bár azt jó szem előtt tartani, hogy “sikerük” törékeny: vagyis a “jól alvás” nagyon sokszor csak időleges és pár hét, hónap után újra gyakran jelezhet gyermekünk. De ha kitartóan alkalmazzuk, valóban lehet (Hiscock 2002), hogy elalszik a baba valamennyi sírás után, és valóban egyre kevesebb sírással, majd sírás nélkül alszik el, úgy, hogy közben nem vagyunk mellette. És ha nem megyünk oda hozzá az éjszakai ébredéseknél sem, akkor az éjszakát is átvészeli csöndben, nélkülünk (Middlemiss 2012).

Miért mondom, hogy átvészeli?

Mert ezek a babák, akikről a szüleik úgy tudják, hogy átalusszák az éjszakát, valójában ébrednek éjjel (Yoshida 2015), csak éppen nem sírnak hozzá, hanem a cumijukat keresik, vagy a macijukhoz bújnak. Ezt infrakamerás kísérletekből is tudjuk  biztosan. Segítség nélkül ők sem boldogulnak. Az alvástréninggel nem azt tanítjuk meg nekik, hogy átaludják az éjszakát (hiszen ébrednek), és nem is azt, hogy segítség nélkül, valóban önállóan aludjanak el (hiszen cumi/maci/rongyi stb. nélkül nem mernénk elindulni velük sehova!), hanem leszoktatjuk őket arról, hogy nekünk jelezzék, ha segítségre van szükségük (Middlemiss 2012). Azt tanítjuk meg nekik, hogy mikor vagyunk műszakon kívül, mikor nem számíthatnak ránk.
A gyerekeink, mikor belépnek az érettségük megfelelő fázisába, megértik ezt ezt az igényünket – és akkor hamarosan már tolerálni is tudják. Az irántunk érzett szeretetből együtt fognak működni velünk, és képessé fognak válni arra, hogy nekünk szabad, feltöltődésre való “én-időt” biztosítsanak. Addig viszont, míg ehhez túl kicsik, míg “önzőnek” kell lenniük az életbenmaradáshoz, nem az ő, hanem az anya körüli többi felnőtt feladata az együttműködés és a támogatás. Szoptatni nem, de ringatni, etetni, büfiztetni, éjjel tisztába tenni és nappal mosogatni bárki tud. Tehát ha egy mama fáradt, annak nem a gyerek az oka.

Nagy a tét

Azt is érdemes tudni az alvástréning hatásáról, hogy – a nyálból végzett stresszhormonszint-vizsgálatok tanúsága szerint – az így, egyedül, csöndben levő babák sokkal nagyobb stresszt élnek át (Middlemiss 2012), mint a mellettünk/karunkban sírók, és úgy elalvók . A babák ugyanis nem csak elaludni, tisztálkodni, öltözködni stb. nem tudnak a segítségünk nélkül, hanem a stresszhelyzetből kikeveredni sem, azaz a felfokozott stresszválaszukat sem tudják leállítani a gondozójuk segítsége nélkül. Az alvástréning során egyedül maradt baba ugyan több-kevesebb idő múlva elalszik, de a stresszhormonszintje (ami az egyedüllét miatt biztosan megnő) a felnőtt gondozó testközelsége, segítsége nélkül nem tud lecsökkenni, és alvás közben is abnormálisan magas marad (Middlemiss 2012)! Ez pedig jócskán kihat az egész életére. Hogyan? Miért? Mert az ember stresszválasz-szabályozása úgy alakul ki, hogy életünk első félévében tanulja meg, állítja be a szervezetünk azt, hogy mi a számunkra normális stresszhormonszint, vagyis, hogy milyen hormonszintnél áll be az egészséges, stresszmentes állapot. Tehát a féléves korunkig tapasztalt stresszszint lesz az a szint, aminél a szervezet közbelép, hogy csökkentse a stresszt, védve ezzel az egész szervezetet. Az ennél kisebb stresszt kezeletlenül fogja hagyni. Úgy, ahogy a gondozóink is kezeletlenül hagyták babakorunkban… (Gunnar 2006)

Nem az önállóság a tét tehát, hanem az öngondoskodás minősége. Amilyen odafordulóak, érzékenyek, megértőek vagyunk a babánkkal, olyan érzékenységgel fog majd odafordulni önmagához, amikor eljön az önállóság ideje.